Bevezető
Alább Pentelényi János 1944 karácsonya és 1945. február közepe között íródott ostromnaplójából közlünk részleteket. A 42 oldalas franciakockás füzetbe, kézzel írt napló minden bizonnyal a szerző eredeti feljegyzéseinek egy korabeli, letisztázott változata lehet. A szabályos dőlt betűkkel vezetett, javítások vagy áthúzások nélküli, különálló szöveget még frissiben talán maga a szerző is szerette volna megjelentetni, valahol. Ebből aztán hamarost sehol lett. A Pentelényi család az ostrom idején a II. kerületi Olasz (45 tavaszától Malinovszkij, ma Szilágyi Erzsébet) fasor 17-es számú, két utcára néző ötemeletes bérházban élt. Az akkor 34 éves János feleségével és két gyermekével a harmadik emeleten, bátyja pedig az ötödik emeleten lakott. Az eredeti naplóhoz csatolt 1944-es lakólistából kiderül, hogy összesen 173 személy volt bejelentve az épületbe, akiknek jó része (a többi, a heves harcok során idevetődött menekülttel, kibombázott családdal, sebesülttel és más földönfutókkal együtt) a ház pincéjében vészelte át az ostrom utolsó két hetét. A szöveg talán legérdekesebb részei Pentelényi városban tett útjainak részletes leírásai. Más szerzőktől is tudható, hogy az aktív korú városlakók egy része az apokaliptikus pergőtüzek idején is megpróbált eljutni a munkahelyére, ha másért nem, egy-egy igazolásért vagy élelmiszerjegyért. Hősünk is ezt tette. Január nyolcadikán (miközben a házuk melletti Városmajorban már gyalogsági harcok folytak!) elindult a csepeli Weiss Manfréd Gyárba, munkára jelentkezni. És – ép ésszel alig érthető, hogyan – egyrészt kijutott Csepelre (ami, Kertész Imre Köves Gyurijától is tudható, a város közigazgatási határán is túl volt), másrészt láthatta, hogy ott „a Szerkesztési Iroda pincéjében... egy-két kollega rögtönzött rajztáblákon rajzolt”. Miután a gyárat épp aznap este a védők föladják (előbb persze a németek – ahogy az egy rendes visszavonulótól el is várható – a szigetre vezető hidakat fölrobbantják), szegény szerzőnk másnaptól a Lónyay utcai WM irodába jár át, feliratkozni a jelenléti ívre. A csepeli „kirándulás” után már meg sem lepődünk: a Lónyay utca ekkor épp frontvonal, a szomszéd Mester utca pedig már az oroszok kezén van. Január közepén Pentelényit egy nyilas őrjárat munkaszolgálatra rendeli, ekkortól a Radeczky-laktanyából jár ki dolgozni. A Horthy István (Petőfi) híd budai hídfőjénél, a németek előírásai szerint egy méter mély futóárkot ásnak csákánnyal, −10 fokos hidegben a csontkeményre fagyott földbe. Ugyanezt megismétlik a Lukács fürdőnél futó HÉV-sínek között is. (Ahol a vasúti talpfák szélét kellett lefűrészelni, hogy elférjen az az átkozott futóárok.) És közben esténként hazamegy (vagyis -kúszik, meg félórákat hasal a hóban halálfélelemben), látva, hogy „Budapest órái meg vannak számlálva”. Az Olasz fasori ház január 30. és február 10. között szovjet kézen áll. Tarkólövés és elhurcolás nincs, de gyors ismeretséget kötnek a zabrálás és davajozás fogalmával. Hősünk maga is leszorul a pincébe, csak időnként jár föl a lakásba, beszögelni az ablakokat, vagy „lázas munkával egy dinamógépre kézi hajtást szerelni”, mert már a gyertyákból is kifogytak odalenn. Aztán február 11-én szemtanúja lesz a város története minden bizonnyal legvéresebb délutánjának, amikor a taktikai, fizikai és idegi összeomlás határán álló maradék német haderő megpróbál (hol máshol, az Olasz fasoron át) kitörni a körbezárt Várnegyedből nyugat felé. „A Városmajor területén egész éjjel jajgattak az ottmaradt németek, míg el nem véreztek vagy meg nem fagytak.” Másnap, a házban lakó, nyugállományú Aggházy Kamill ezredes bölcs tanácsára, az oda beszorult menekülő (jórészt sebesülten fetrengő) katonák egy fehér zászló kitűzésével megadták magukat. A szovjetek a járóképes németeket mint hadifoglyokat elhajtották, a többieket a helyszínen agyonlőtték. Helyreállt a világ rendje. Szerzőnk hordágyon a közeli Szt. János Kórházba hordta a magyar sebesülteket, az autók nagy zökkenőkkel hajtottak át az úton szanaszét fekvő hullákon. „De mi már semmin sem csodálkoztunk.” Pentelényi János nem ismeretlen a magyar technikatörténetben. Miután az itt olvasható drámai körülmények között túlélte az ostromot, visszakerült a csepeli Weiss Manfréd Művekhez. 1946-ban elkészíti a két első magyar „törpeautó”, a Pente 500-as és 600-as kisautók prototípusait. 1949 nyarán kinevezik az új Csepel Autógyár főkonstruktőrének. A hazai autógyártás megfeneklik, de szerzőnk (jobb híján) részt vesz a Csepel motorkerékpárok, majd a Csepel teherautók fejlesztésében is. A visszaemlékezések szerint „lojális, pártonkívüli”. Kép: magyar bélyeg 1944-ből
PENTELÉNYI JÁNOS NAPLÓJA:
1944. dec. 24-től 1945. febr. 15-ig az Olasz fasor 17/21. sz. házban
1944. december 24., vasárnap
Karácsony volt. Egész nap készülődtünk a szent estére. Délelőtt beállított hozzánk Baloghy barátom, és egy libát ajánlott fel elég magas áron, amit autójával hozott fel vidékről. Rövid fontolgatás után elhatároztam, hogy megveszem, mivel úgysem volt husunk az ünnepekre. Sopronból ezévben nem érkezett csomag. Elmentem Baloghyval a libáért egy Csalogány utcai garage-ba. Az utcán ideges hangulat uralkodott. Az emberek nagy csomagokkal szaladgáltak ide oda, a villamosközlekedés valami okból reggel óta szünetelt. Néhány gőzmozdony füstölve dübörgött végig a Margit köruton, hosszu tehervonatokat tologatva. Magyar és német katonai autók száguldottak mindenfelé, és nyilas őrségek járták az utcákat. Csepel szigetén, Vácott és Budapest környékén erős harcok folytak az előrenyomuló oroszokkal. Délután feleségem a libát sütötte, én pedig karácsonyra készülődtem. A gyerekek erősen köhögtek, szamárköhögés-gyanusak voltak, de azért jókedvüen várták a Kis Jézuskát. A napok óta hallható távoli ágyudörgés egyre erősödött, és az állandóan Budapest légterében cirkáló zavarórepülőgépek helyenként bombáztak. A Széll Kálmán téren és a mi környékünkön is bombák robbantak, amik alaposan megremegtették a házat. Feleségem nagyon félt, és én magam se tudtam megállapítani, hogy akna, bomba vagy gránát volt-e a közeli becsapódás. A szent estét a családi körben aránylag nyugodtan ünnepeltük, bár ez volt a legrosszabb karácsony, amit idáig megértünk. (folytatjuk)
