Január 18., csütörtök
Világító eszközeink kifogytak. Felmentem a lakásba, és lázas munkával egy dinamógépemre kézi hajtást szereltem, hogy legalább kisegítéskép pillanatokig legyen fényforrásunk, és ne pazaroljuk minduntalan a gyufát. Babykához ujból orvost hivtunk, de szerencsére nem konstatált komolyabb betegséget. Budapest órái meg voltak számlálva. Az beszélték, hogy minden katonai felmentés érvényét vesztette, és falragasz utján minden fegyverfogható férfit behivtak a kaszárnyákba. Sejtettem, hogy én sem bujkálhatok már tovább az óvóhelyen, hanem előbb utóbb meg kell válnom családomtól, és a háboru elsodor magával, úgy, mint annyi szerencsétlen más férfit is. Összecsomagoltam hátizsákomba a legszükségesebb holmit, számolva egy esetleges hadifogságba jutás lehetőségével is, amikor hosszu évekig távol lennék családomtól. (folytatjuk) Kép: az alagút budai bejárata az ostrom után, eltorlaszolták a bejáratot földdel, hogy az oroszok ne tudják használni az alagutat, fölül a Sándor-palota romjai
