PENTELÉNYI JÁNOS NAPLÓJA: 1944. dec. 24-től 1945. febr. 15-ig az Olasz fasor 17/21. sz. házban
Január 21., vasárnap
Reggel társaimmal bementem a laktanyába, és ott ácsorogtunk hanyag sorba állítva délig, amikor is az alagsorban szent misén vettünk részt. Délutánra reméltük hazabocsájtásunkat, de nem úgy történt. Este 6 kor az udvaron sorakozó volt, és a Horthy hidfőhöz rendeltek ki éjszakai erődítési munkára. Persze gyalog indultunk el 8–10° C hidegben, havas csúszós utakon, libasorban, hangtalanul. Nem lehetett a Dunaparton menni, mert azt a pesti oldalról tűz alatt tartották. Nagy kerülőt, a Délivasut mögötti utvonalat választottuk. Minduntalan tankárkokon kellett átkelni. A Vérmezőn szükségrepülőtér volt. Piros és zöld jelzőlámpák gyulladtak ki időnként, hogy tájékoztassák a német utánpótló repülőgépeket. A levegőben állandóan zúgtak a német szállító gépek és suhogtak a tehervitorlások, melyek a sötétség leple alatt ejtőernyőn dobták le a lőszer, benzin és élelmiszer utánpótlást. Mindenfelé hullottak az ejtőernyők. A németek rengeteg energiát fektettek ezekbe a vállalkozásokba, mert a bekerített csapatok csakis légi uton juthattak utánpótláshoz. A Horthy Miklós uton egy iskola előtt megálltunk. Német SS katonákhoz lettünk beosztva. Lapátot, csákányt osztottak ki közöttünk, azután a Müegyetem mögött fekvő területre vonultunk. Csak a hó világított a sötét éjszakában, és hamarosan felismertük a Horthy híd felrobbantott vasszerkezetét a Dunába nyúlva. A hidfő előtti térségen egy futóárok vonalát jelölték ki a németek, ezt kellett volna 1 méter mélyre leásni. A föld havas és fagyos volt. Csákánnyal is alig tudtuk feltörni a föld kérgét. Rögtön láttam, hogy soha sem lesz ebből lövészárok. Félórai csákányozás után alig pár centiméter mélységig jutottunk csak. Reménytelen munka volt. Minden 2-3 ütés után pihennem kellett, a csákány maga is olyan nehéz volt, hogy alig birtam felemelni. Közben a pesti oldalról felfedeztek bennünket az oroszok, és először géppuska sorozatokat, majd aknatüzet zúdítottak felénk. Azonnal lehasaltunk, és mozdulatlanul feküdtünk, lélekzetünket visszafojtva, fejünket belefúrva a kevés kilapátolt földbe. Fölöttünk sivítottak az aknák, de szerencsére 50–60 méterrel túllőttek felettünk. Egyes becsapódások a Budafoki ut házain csörömpöltek. Félórás pergőtüz után aránylag csend lett. Felkeltünk, és folytattuk munkánkat. Közben zúgtak a német szállítógépek. A fényszórók követték őket, azután megnyitották a gépágyuk tüzét, és mi lélekzetfojtva figyeltük a tüzijátékot. Egy Heinkel gép fölöttünk dobta le 5 ejtőernyős csomagját, majd Pest felé kanyarodott. Forgott jobbra és balra, hogy kijusson a fénycsóvából, de mindig követték, és amikor megnyitották rá az ágyutüzet, a gép kigyulladt, és égő fáklyaként kalimpálva zuhant le valahol Pestre. Amint földet ért, tompa dörrenés hallatszott, azután hatalmas piros lángtenger maradt a helyén még sokáig. Mozdulatlanul feküdtünk legalább egy óra hosszat. Fölöttünk sivítottak a golyók. Innen aligha menekülhetünk épen. Itt vagyunk az arcvonalban, a túlsó parton az oroszok figyelnek bennünket, és most nem tudunk visszavonulni veszélyes helyzetünkből. Távoli ágyudörgés és repülőgépzúgás vegyült bele a pergőtűzbe. Előző nap hárman vesztették életüket ugyanezen a helyen aknatalálattól, a Margit hidfőnél pedig szintén néhányan, szegény munkaszolgálatosok. Amikor kissé csendesedett, felkeltünk, és igyekeztünk visszavonulni, de ujabb tüzet kaptunk. Éjjel 2 óra körül a német katonák megengedték, hogy abbahagyjuk a munkát, és visszavonulhattunk az épületek mögé. A Horthy Miklós uti iskola előtt gyülekeztünk, leadtuk szerszámainkat, és fáradtan ültünk le a járdaszegélyre. Alaposan átfázva, a Délivasutat megkerülve meneteltünk visszafelé. Hajnali 4 órakor a Margit körutra fordultunk be. A távolban hatalmas tűz lángolt. Közelebb érve láttuk, hogy a Keleti Károly utca sarkán álló hatalmas 5 emeletes ház földig leomolva égett. Ez volt a Hungarista légió székhelye, ahol 2 nap előtt a pincében minket is fogva tartottak. Itt halmozták fel a heteken át légi uton érkezett utánpótlást. A házra bomba eshetett, vagy valami ejtőernyős tartály, amitől az épület teljesen szétrobbant és elégett. Földig omlott le a szomszéd ház is, a szembenső pedig tüzet fogott és szintén leégett. A robbanó lőszer a közeli park fáit is lekaszabolta, és az egész környéken szörnyű pusztítást okozott az épületekben. Körülbelül 160 polgári személyt és 40 nyilas és német katonát temettek maguk alá a romok. Mi attól féltünk, hogy tüzoltásra fognak be bennünket, de erre nem került sor, ott már nem volt mit menteni. A pattogva robbanva égő, izzó kaotikus tömeget messziről megkerültük, és hazaértünk a Radeczky laktanyába. (folytatjuk) Kép: a Vérmező 1945 tavaszán, a roncsok javát már elhordták, az előtérben egy pad betontartója épségben megmaradt, a farészt tüzelőnek vihették el, a Várban a Magdolna torony sisakja jól látszik
