2011. január 8., szombat

JANUÁR 8 - NAPLÓ 1944-1945-BŐL XI. RÉSZ

 PENTELÉNYI JÁNOS NAPLÓJA: 1944. dec. 24-től 1945. febr. 15-ig az Olasz fasor 17/21. sz. házban
Január 8., hétfő
Reggel 6-kor elindultunk a nagy utra. Elbucsuztunk családunktól, nem tudva, viszont látjuk-e még egymást. A Városmajorból lövöldözés hallatszott, de feltételeztük, hogy a szürkületben nem látnak bennünket. A Retek utca házai már némi födözéket nyujtottak számunkra, és simán értünk ki az erősen behavazott Széna térre. Mindenhol a pusztulás képe fogadott. A Törökbástya épülete bombatalálattól szétrombolva hevert, és a nagy hóban alig tudtunk átkelni az uttesten heverő roncsok és leszakadt villamos vezetékek között. Erős repülőgépzúgásra lettünk figyelmesek, összerezzentünk, és Dénes tanácsára visszafordultunk a Retek utcába. Egy darabig mentünk, és ajánlatomra úgy döntöttünk, hogy mégis csak kimegyünk Csepelre, ne ijedjünk meg az első rossz benyomásoktól. Folytattuk utunkat. A Csalogány utca, Fő utca zsufolásig tele volt szekerekkel, autókkal, ágyukkal, meg­lehetős összevisszaságban, erősen behavazva. A Fő utcában a bankok, kávéházak földszinti helyiségeit megtöltötték lovakkal és beszállásolt katonasággal. Az ablakokat a légnyomás már régen kiverte, és az éhező lovak az ablakkereteket rágcsálták. A Lánchidon futólépésben mentünk át, kerülgetve a gránát okozta lyukakat az uttesten. Pesten is az ostrom állapot szokásos jeleit találtuk. A belváros zsúfolt katonai tábor volt rengeteg hadianyaggal és a benzinhiány miatt moz­dulatlanná vált tankokkal, autókkal. A paloták árnyékában és üzlethelyiségekben ágyuk, harcikocsik és autók rengetege állt, továbbá szekerek összevissza­sága. A Lónyai utcában megpillantottunk egy csepeli tüzoltó autót, melynek felhágódeszkájára sikerült felkapaszkodni, és nagy hófuvásban, teljesen átfázva értünk Csepelre. Ott nyugalom volt, csak a közeli ágyudörgés nem tetszett. A WM gyárban nyilasok sürögtek forogtak, cipelték le a gépeket a pincékbe, hogy ott rögtönzött üzemeket létesítsenek. Budapest egyetlen működő hadianyag gyára volt ez a bekerített gyűrüben. Állítólag a 21 cm-es lövedékeket a műhelyből kocsin rögtön a frontra szállították, és azonmód ki is lőtték. Az arcvonal Csepel község déli szélén a temetőnél huzódott. Egy bunkerban felmentésünket 1 héttel meghosszabbították. Három db 2 kilós kenyeret kaptam jegyeimre, hamar becsomagoltam hátizsákomba. A szerkesztési iroda pincéjében asztalokat, székeket cipelgettünk, egy két kollega rögtönzött rajztáblánál rajzolt. Mi hamarosan megindultunk hazafelé. Találkoztunk egy zászlós ismerősünkkel, aki behivott egy házba a katonai parancsnokságra. Néhány jókedvü magyar katona nagyokat hajtott fel egy pálinkás üvegből. Belénk is öntöttek jókora adagot, és röhögve mutattak az utca vége felé, hogy ott már oroszok vannak. Aknák csapkodtak, de sebaj. Egy autó utolsó benzinjével Budapestre készült. A katonák közé zsufolódtunk mi is nagy csomagjainkkal. Én teljesen meg­görnyedve kuporogtam hátizsákom fölött az autó padlóján. Az autó elindult, a katonák káromkodtak, itt már nem volt jó a hangulat. Csüggeteg kijelentések hangzottak el. Bizonytalan, vakmerő száguldás után valahogyan hazakerültünk a Széll Kálmán térre. Otthon nagy örömmel fogadtak minket és a kenyeret. (folytatjuk)
Kép: a Tabán 1944 telén és a Vérmező