Az alábbi írás egy liberális, EU-bérenc oldalról származik! Erre a fontos figyelmeztetni. És az is fontos, hogy eldugott helyeken szivárogtatnak ki fontos anyagokat. Több hete Róna Péter bankár jósolgatta a tévében, hogy Orbán Viktort talán egy év múlva menesztik és egy EU-komisszár jön a helyébe. Ha megnézzük, hogy Olaszországba milyen miniszterelnököt neveztek ki, akkor az is lehet, hogy ez után jönnek a többi országok. Persze a cionista diktatúra érdekében történik minden ilyen személycsere. Új politbüro dönt a sorsunkról
A Frankfurt-csoport fog határozni Európa jövőjéről – akár tetszik ez a választópolgároknak, akár nem. Legalábbis ez a meggyőződésük azoknak, akik megalakították azt az informális csoportosulást, melyet az Economist november 4-i leírása szerint máris Groupe de Francfortként (GdF-ként) emlegetnek. Az alapítás meglehetősen - drámai módon - abszurd és filmszerű díszletek közt zajlott. A helyszín a régi frankfurti opera épülete, az időpont 2011. október 19-e. Jelen vannak az Európai Központi Bank korábbi elnöke, Jean-Claude Trichet búcsúztatására meghívott vendégek. Műsoron Mozart, Claudio Abbado vezényletével. Ám a lényeges dolgok – szimbolikus jelentőségű a helyszín - egy hátsó teremben zajlanak. Igaz, előtte már Helmut Schmidt, korábbi német kancellár megadta az alaphangot a titkos tárgyalásokhoz azzal a megjegyzésével, hogy Európa számára nagyobb gondot jelent a pillanatnyi politikai elit kudarca, mint néhány ország eladósodása. Nos, a színfalak mögött épp ez az elit szeretne bizonyítani: Merkel, Sarkozy, Trichet és utódja, Mario Draghi. Nem tudnak ugyan megegyezni, aminek látványos kifejezése távozásuk módja (Merkel kisurran egy oldalajtón, Sarkozy látványosan és viharosan távozik, kísérői gyűrűjében), ám az eseményen a jelek szerint megszületik egy új európai ágens, amit a nemzetközi sajtó egyszerűen csal politbüro-ként emleget. Nincs jogszerű és demokratikus felhatalmazásuk – legalábbis nem mindegyiküknek, és nem erre -, ám van tényleges politikai és pénzügyi hatalmuk. Hogy a német és a francia kormányfőn, s az Európai Központi Bank elnökén túl kik még a tagjai a szupercsapatnak? Először is Christine Lagarde, az új IMF főnökasszony, nemzetisége szerint francia. Aztán Barroso, az Európai Bizottság elnöke, portugál. Aztán a belga Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke. Aztán Olli Rehn, az EU gazdasági és pénzügyi biztosa, finn. Végül Jean-Claude Juncker, az európai pénzügyminiszterek vezetője, Luxembourgból. Mindez a brit sajtó nézőpontjából szemlélve természetesen több okból is problematikus. Egyrészt a szokásos kérdést: az európai demokratikus deficit vádját melegíti fel. Hisz most már nem pusztán Brüsszel és a tagállamok, vagy az euro-zóna tagállamai és a többiek között húzódik árok, hanem a politbüro és a nemzetállamok, végső soron a választópolgárok között is. Másrészt azért, mert a britek szerepvállalásával kapcsolatos kérdést is újra elevenné teszi: vajon ilyen helyzetben előnyösebb kihátrálni Európából, vagy épp ellenkezőleg, a legfőbb döntéshozók közé kellene beverekednie magát Cameronéknak. Az EU új tagállamai felől nézve pedig a szovjet idők emlékei rémlenek fel. Amikor politikai értelemben is külföldön döntöttek például magyar ügyekben, a választópolgárok mindenfajta felhatalmazása nélkül. Vajon érdemes ilyen gyászos emlékeket ébresztgetnie az Európát vezető kettősnek és kiválasztott partnereiknek? De van egy még általánosabb tanulsága is az ügynek – a politikai kultúra általánosabb nézőpontjából. Az informálisan Merkel vezette GdF a fiskális krízis közvetlen politikai nyelvre történő lefordításában keresi a megoldást, mint azt a két új (görög és olasz) miniszterelnök kiválasztása is jelzi (mindketten európai vezetők voltak, s mind a ketten a pénzügyi szférához kötődnek). Márpedig a nemzetközi-nemzeti pénzügyek és a nemzetközi-nemzeti politika közötti ilyesfajta rövidzárlat igencsak kétes megoldásnak tűnik hosszú távon. (mosmaiorum.blog)
